Kötél - történet a ragaszkodásról

Ez egy történet a hegymászóról, aki szeretett volna feljutni a legmagasabb hegycsúcsra. Erre a nagy útra sok évi felkészülés után indult el. De mivel a dicsőséget saját magának akarta, úgy döntött, hogy egyedül mászik fel a csúcsra.
Elindult felfelé. Telt az idő és késő este lett. Ahelyett, hogy éjjeli sátrát elkészítette volna, folytatta a mászást, mindaddig, amíg besötétedett. Sűrű éjszaka borult a hegytetőre. Körülvette a feketeség, a Holdat felhők takarták el, semmi sem látszott.
Ahogy így mászott felfelé, már csak pár lépésre a csúcstól, megcsúszott és zuhanni kezdett. Csak fekete pontokat látott maga körül, és érezte az erőt, ami kegyetlenül húzta lefelé. Ezekben a félelmetes percekben életének minden jó és rossz pillanata lejátszódott a szeme előtt. Érezte, hogy milyen közel van a halálhoz. Egyszer csak erős rántás érzett, elakadt a kötél és megállt a zuhanásban. A kötél fájón hasított a tenyerébe.
A teste a levegőben lógott, csak a kötél tartotta. Abban a pillanatban csak azt tudta kiáltani:
- Istenem segíts!
Az égből váratlanul egy mély hang hallatszott:
- Mit akarsz, hogy mit tegyek?
- Ments meg, Istenem!
- Tényleg hiszed, hogy megmenthetlek?
- Persze, hogy hiszem!
- Akkor vágd el a kötelet amivel meg vagy kötve...

Egy pillanatra csend lett. Az ember úgy döntött, hogy mégis teljes erejével kapaszkodik a kötelébe és megvárja a reggelt.

A mentőcsapat mesélte, hogyan találták meg másnap a megfagyott hegymászót. A teste a kötélen lógott, amihez oly görcsösen ragaszkodott. CSAK KÉT MÉTERRE A FÖLDTŐL...

Te mennyire ragaszkodsz a köteledhez? Elengednéd, ha Isten kérné? Soha ne kételkedj abban, ami Istentől jön. Soha ne mondd, hogy elfelejtett vagy elhagyott. Soha ne gondold, hogy nem gondoskodik rólad. Jegyezd meg, hogy mindig jobbján tart téged.

www.szfvar.katolikus.hu/int/krisztuskiraly/b12/mini.doc

MERT MEGÉRDEMLED!!!!!!

Mert megérdemled.....!

Amit megérdemelsz, az igazi érték, a te belsőd. Az, akire ha... rátalálsz, minden vészen átvezet.

Megérdemled a bizalmat önmagad iránt. Mert volt bátorságod próbára tenni magad itt, ebben az anyagba zárt világban. S ebben a testben szárnyal ugyan a lelked, olykor mégis úgy érzed, a tested a börtönöd – de mégis-mégis itt vagy és próbálkozol.

Megérdemled a szeretetet önmagad iránt, mert ezerszer estél el, s mégis mindig talpra áltál, s mentél tovább. Megérdemled a szeretet önmagad iránt, mert minden sérülésed és fájdalmad ellenére nyitott tudtál maradni, s nem zártál be ajtót-ablakot. Megérdemled a szeretetet önmagad iránt, mert ez az, amellyel teli vagy, s ha kiengeded a palackból, áramlik benned és mások felé.

Megérdemled a harmóniát, mert harmóniából érkeztél, most is azt keresed, arra vágysz, bármilyen káosz legyen is körülötted. S meg is találod, ha a szívedbe, a szívedhez visszatérsz, mert elsősorban szellemi lény vagy, a test csak eszköz, hogy itt és most létezhess.

Megérdemled a boldogságot, mert boldogságból érkeztél, ott hordozod magadban ebben a pillanatban is, s ha a jelben élsz, ha nyitva a szíved, belép az életedbe.

Megérdemled, hogy teljes és egy legyél önmagaddal, mert a létezés téged olyannak szeret, amilyen vagy. Az összes, általad gyengeségnek tartott tulajdonságoddal, az összes tévutaddal, az összes gödröddel együtt, amibe eddig belezuhantál, mert zárva volt a szemed. Ha a létezés virág lenne, te pedig egy szirom, ugyan mivé válna a virág? Ha csillag lennél, hol lenne a te visszfényed? Ha nap lennél, hol lenne a te sugarad?

Megérdemled, hogy felszabadultan élj, mert a félelem, a bűntudat, az önvád fáj a létezésnek, s fáj neked is. Megérdemled, hogy bármit is tettél a múltban letedd, s mindig újrakezdhesd: új érzésekkel, új gondolatokkal, új mozdulatokkal, új érintéssel.

Megérdemled, hogy megbocsáss magadnak – hiszen ha tudtad volna, mi a jó neked, biztos nem lettél volna oly sokszor saját magad legnagyobb ellensége.

S ha tudod magadról mindezt, ha ezt elfogadod, minden emberben, aki körülvesz téged, ezt látod majd. Akkor is, ha szeret, akkor is, ha üvölt veled, akkor is, ha megbecsül, s akkor is, ha semmibe vesz. Mert te már tudod, amit ő még nem....

A tökéletes szív.....

A tökéletes szív...

Egy napon, egy fiatal megállt egy nagyváros központjában és mondogatni kezdte a járókelőknek, hogy neki van a legszebb szíve a világon. Nemsokára nagy tömeg gyülekezett körülötte és mindenki az ő csodálatos szívét bámulta. Semmi hibája nem volt az ő szívé...nek. Egy karcolás, egy seb, egy repedés, semmi. Mindenki úgy találta, tényleg ez a legcsodálatosabb szív, amit valaha is látott... Az ifjú nagyon büszke volt a tökéletes szívére és továbbra is dicsérgette önmagát. Egyszer csak a sokadalom közül egy öreg közeledett. Csendes hangú, mintha csak önmagához beszélne: - És mégis, az Ő szívének a tökéletessége nem hasonlítható az én szívem szépségéhez... Az összegyűlt tömeg kezdte az öreget figyelni, és az ő szívét. Az ifjú is kíváncsi lett, ki merészeli ezt tenni, össze akarta hasonlítani a két szívet. Egy erős szívet látott, melynek dobbanásai messzire hallatszódtak. De tele volt sebekkel, helyenként a hiányzó darabokat másokkal helyettesítették, amelyek nem illettek oda tökéletesen, helyenként meg nem is pótolták, csak a fájó seb látszott - Hogy mondhatja, hogy neki van a legszebb a szíve? -suttogták az elképedt emberek. A fiatal, miután figyelmesen szemügyre vette az öreg szívét, a szemébe nézett és nevetve megszólalt: - Azt hiszem, viccelsz, öreg. Nézd az én szívemet- ez tökéletes! A te szíved tele van hegekkel, sebekkel- csak könny és fájdalom. - Igen, szólt az öreg. A te szíved tökéletes, de soha nem cserélném el az én szívemet a te szíveddel. Látod...minden seb a szívemen egy embert jelent, valakit, akit megajándékoztam a szeretetemmel - kiszakítok egy darabot és a mellettem élő embernek adom, aki néha viszonzásul ad egy darabkát az ő szívéből. Mivel ezeket a darabokat nem lehet milliméterrel mérni, ilyen szabálytalan lesz, de ezeket nagyon becsülöm, mert arra a szeretetre emlékeztet, amit megosztottunk egymással. Néha csak én ajándékoztam darabokat a szívemből, semmit nem kaptam cserébe, még egy darabkát sem a szívükből. Ezek a nyílt sebek, az üregek...hogy szeresd a körülötted élőket, mindig egy bizonyos kockázatot feltételez. Bár vérző sebeket látsz, amelyek még fájnak, mégis...azokra az emberekre emlékeztetnek, akiket így is szeretek, és talán egyszer visszatérnek, hogy az üres helyeket megtöltsék a szívük szeretetével. Érted most, kedves fiam, mi az én szívemnek az igazi szépsége?- fejezte be az öreg csendes hangon, meleg mosollyal. A fiatal, könnyező arccal, bátortalanul odalépett az öreghez, kiszakított egy darabot az ő tökéletes szívéből és reszkető kezekkel az öreg felé nyújtotta. Az öreg elfogadta és a szívébe rejtette, majd ő is kiszakított egy darabot az ő csupa gyötrelem szívéből és a fiatalnak adta. Igaz, hogy nem illett oda tökéletesen, de így is szép volt. A fiatal bámulta a szívét, amelyre már nem lehetett azt mondani, hogy tökéletes, de szebb volt mint valaha. Mert a valaha tökéletes szíve most az öreg szívének a szeretetétől dobogott. Egymásra mosolyogtak, és együtt indultak útjukra. Mennyire szomorú ép szívvel bandukolni az élet útjain. "Tökéletes" szívvel, amelyből hiányzik a szépség...

készítette: Tóth Zoltán

Lelkes Miklós: Tűnődő kis mese csepp

NAGYOK, KICSIK

Az egyik hegy hatalmasan kimagaslott a többiek közül.Egyedül ő viselt azon a tájon nyáron is fehér hósapkát.A környező hegyek, dombok ezt megirigyelték.Úgy érezték: ők nem érnek annyit, mint hórihorgas, csupasziklás testvérük. Panaszkodni kezdtek szülőanyjuknak, a Földnek:
- Hósapkás testvérünkről annyit beszélnek az emberek, rólunk sokkal kevesebbet! A költők verseket írnak hozzá, dicsőítő dalok szólnak nagyságáról. Mi nem érünk annyit, mint ő?!

Földanya elmosolyodott:
- dehogynem értek! Kik csücsültek rajtad tegnap, dombocska fiam? Bizony, tündérek! Rajtad meg, tölgyfaszoknyás hegyecskelányom, milyen sok madár és mókus lakik!

Legidősebb testvéretek hatalmas ugyan és gyönyörű a hósapkája mikor eléri a hajnali fény, de komor sziklái között kevésbé mozgalmas az élet.Ne panaszkodjatok, ti is értek annyit, mint ő, ugyanolyan kedvesek vagytok a szívemnek!

A hegyek-dombok e szavakra megnyugodtak, de a legkisebb dombocska mögül mindaddig hallgatódzó nyuszi ugrott elő és futtában megjegyezte:
- Az emberek azért mégis a legnagyobb hegy tetejére vágynak, oda akarnak mindenáron feljutni, akár életük kockáztatásával is!
Földanya a távolodó nyuszi után nézett, majd újra hegy- és dombgyermekeire.

Kissé szomorúan jegyezte meg:
- Az emberek? Sok mindent látnak, de gyakran éppen azt nem, amit mindenképpen meg kellene látniuk! Például azt, amit ti most megértettetek: az igazi nagyságot gyakran a kicsiknél kell keresni, nem pedig a méretek megtévesztő, hamis bűvöletében..

Fésűs Éva: A búzaszem

Volt egyszer egy gazdag ember. Egész életében megvolt mindene. Három fiát szépen felnevelte. Hanem azért a kincsesláda kulcsával mégsem lehetett a betegséget kizárni a házból. Az bizony őt is utolérte. Nagy bajában, öregségében csak a legkisebb fia ápolta. A másik kettő ezalatt élte világát: szép feleséget, jó cimborákat szereztek.Mégis, mielőtt meghalt volna a gazdag ember, úgy rendelkezett, hogy sok-sok aranyát a legidősebb fia kapja. Szép, tornyos házát, száz hordó borát a középsőnek ajándékozta, a legkisebbnek pedig nem hagyott egyebet egyetlen búzaszemnél.Alighogy eltemették, a két nagyobbik fiú hamarosan megvigasztalódott a kincseken. Kinevették az öccsüket:- No, te ugyan elmehetsz az örökségeddel! Hiába kedveskedtél, hízelegtél az apánknak, mégis minket szeretett jobban! Azzal el is kergették a háztól.Futott szegény fiú, amíg csak látott, és estére egy rozoga csőszkunyhóban húzta meg magát. Fájó szívvel gondolt az apjára. Sehogyan sem tudta megérteni, miért bánt vele ilyen mostohán. Mihez kezdjen ezzel a búzaszemmel?...Keserűségében el is hajította, s elhatározta, hogy másnap világgá megy. Hát, amint reggel felébred, észreveszi ám, hogy a búzaszem kikelt az éjjel, és szemlátomást nő a szára. Úgy nőtt, ahogy nézte. Mire a nap delelőre ért, gyönyörű, dús kalász ringott a szélben.- Ennek fele se tréfa! - gondolta a fiú,és leakasztotta válláról a vándortarisznyát. A kalászból a tenyerébe pergette a magokat, és mind egy szemig újra elvetette.- Másnap virradóra azok is kikeltek, szárba szöktek, délre gazdag kalászokat hoztak. A fiú akkorát füttyentett örömében, hogy a rigó is elcsodálkozott a fán.Most már annyi búzája volt, hogy vetett is, maradt is. A maradékot két kő között megőrölte, és kicsi cipót sütött belőle. Éppen bele akart harapni, amikor arra jött egy vándor, de olyan fáradtan, hogy már alig vánszorgott.- Ennek nagyobb szüksége van a kenyérre, mint nekem - gondolta a fiú, és jószívvel odaadta a cipót az öregnek.Igaz, ő maga éhes maradt, de a csodálatos búzaszemek másnap még több termést hoztak, és kétszer akkora cipót süthetett magának. Ez így ment napról napra. Egyre több dolga lett a fiúnak, de szomorúsága elmúlt, arca jókedvtől piroslott. Minek is szaporítsam a szót?- Hamarosan jómódú ember lett belőle. Mindig annyit vetett és annyit aratott, hogy minden rászorulónak adhatott a kenyeréből. Meg is szerették hetedhét országban.- Esztendők múltak el, míg egyszer, egy zimankós estén toprongyos ember kopogtatott be az ajtaján.- Könyörülj meg rajtam egy falat kenyérrel, mert éhen halok! - kérlelte panaszosan. A fiú mindjárt az asztalához ültette. Alig ettek, egy másik didergő vándor is bezörgetett éjjeli szállásért. Azt is megvendégelte és megkérdezte tőlük:- Ugyan milyen nagy szerencsétlenség ért benneteket, hogy így kell a világban vándorolnotok? Felsóhajtott az első:- Volt nekem sok aranyam, de mind elköltöttem. Szép feleségemnek cicomára kellett. Elfogyott az arany - elhagyott mindenki! A másik lehorgasztotta a fejét, és nagy búsan mondta:- Volt szép házam, száz hordó tüzes borom. A sok bort megittuk, a tornyos ház oldalát kirúgtuk a cimborákkal a nagy mulatozásban.- Én pedig csak a búzaszemmel kezdtem - mondta csendesen a házigazda.Elkerekedett erre a szeme a két idegennek. Felugráltak az asztaltól:- Hiszen akkor te vagy a mi öcsénk! Hát nem mentél világgá bánatodban?- Nem bizony - mondta boldogan a legkisebb fiú. - És most már mindent értek.Te, édes bátyám, csak holt aranyakat kaptál; te másik bátyám, elmálló köveket és az elfolyó borban hamis melegséget. De nekem egyetlen búzaszemben örökül hagyta apám a megújuló életet, a munka örömét, a másokon való segítés boldogságát. Most már tudom, hogy az apám nagyon szeretett engem.

Ammá....

"Életünk fája szilárdan gyökerezzék a szeretet talajában!

Legyenek a jó tettek a levelei;

a kedves szavak a virágai;

és a béke legyen a gyümölcse!



Egyetlen családként növekedjünk és bontakozzunk ki, a szeretetben egyesülve, hogy egy olyan világban örvendezhessünk és ünnepelhessük egységünket, amelyben béke és elégedettség uralkodik."

Ammá magyarországi weboldala

Mindenki Angyal....

Kicsi LÉLEK

Egyszer volt, hol nem volt, az időtlenségen túl, volt egy kicsi lélek, aki ezt mondta Istennek: - Tudom ám, hogy ki vagyok én!”
- Ez csodálatos! Ki vagy? – kérdezte Isten.
- Én vagyok a Fény! – kiáltotta a Kicsi Lélek

Isten szélesen mosolygott. Nagyon helyes! – kiáltott fel. - Te vagy a Fény.
A kicsi lélek nagyon boldog volt, hogy rájött arra, amit a Királyságban már az összes lélek tudott.

- Pompás! – mondta. – Ez igazán pompás!

De hamarosan, ez már kevésnek bizonyult. A Kicsi Lélek izgatott lett, és most már az akart lenni, aki valójában volt. Így visszament Istenhez (ami igazán jó ötlet mindazoknak a lelkeknek, akik szükségét érzik, hogy valódi önmaguk legyenek) és azt mondta:

- Szia, Isten! Most, hogy tudom Ki Vagyok, vajon jó nekem, hogy az vagyok?

- Arra gondolsz, hogy az akarsz lenni, Aki valójában vagy? – kérdezte Isten.

- Igen – válaszolta a Kicsi Lélek – egy dolog tudni, hogy ki vagyok, és egy másik dolog teljes valójában az lenni. Szeretném érezni, milyen Fénynek lenni!

- De te már Fény vagy – válaszolta mosolyogva Isten.

- Igen, de meg akarom érteni, milyen érzés – kiáltotta a Kicsi Lélek.

- Jó – válaszolta kuncogva Isten – feltételezem, tudnom kellett volna. Te mindig a kalandvágyók közül való voltál.

Aztán Isten arckifejezése megváltozott: – Van itt egy dolog.
- Mi az? – kérdezte a Kicsi Lélek.

- Igen, nincs itt semmi más csak Fény. Látod, én csak azt teremtettem, aki te vagy; és így nem könnyű feladat hozzásegíteni a tapasztalathoz, hogy ki vagy valójában, amíg nincs itt semmi más, ami ne te lennél.

- Huh? – válaszolta a Kicsi Lélek, aki most egy kicsit összezavarodott.

- Gondold csak el – mondta Isten. – Olyan vagy mint a nap sugara. Ó, ahol te vagy, ott minden rendben van. Mint milliónyi és milliárdnyi gyertyaláng, együtt alkotjátok a napot. Nélkületek, a nap nem lehetne a Nap. Sőt, Napnak lenni a gyertyalángjai nélkül…és ez egyáltalán nem az a Nap lenne; nem ragyogna olyan fényesen.
Mégis, hogyan ismerd meg magad, mint Fény, mikor a Fény között vagy – ez a kérdés.

- Rendben – tért magához a Kicsi Lélek, - Te vagy Isten. Találj ki valamit!

Megint elmosolyodott Isten. – Már megvan. – mondta. – Mivel nem tudod látni magad, mint Fény mikor a Fényben vagy, körülveszünk téged sötétséggel.

- Mi az a sötétség? - kérdezte a Kicsi Lélek.

- Ez az, ami nem te vagy – válaszolta Isten.

Félni fogok a sötétségtől? – kiáltotta a Kicsi Lélek.

Csak ha azt választod – válaszolta Isten. – Nincs ott semmi, amitől igazán félni kellene, hacsak el nem határozod, hogy van. Látod, az egészet mi találjuk ki. Csak színlelünk.

- Ó – mondta a Kicsi Lélek, és már jobban érezte magát.

Aztán Isten elmagyarázta, azért hogy valamit is meg tudjunk tapasztalni, pontosan az ellentéte fog elénk tárulni. – Ez egy óriási ajándék – mondta Isten –, mert e nélkül nem tudhatnád meg, milyen bármi más.

Nem ismerheted a Meleget a Hideg nélkül, a Fentet a Lent nélkül, a Gyorsat a Lassú nélkül. Nem tudhatod mi az a Bal a Jobb nélkül, az Itt az Ott nélkül, a Most állapotát a Később nélkül.

Így tehát – foglalta össze Isten –, mikor körülvesz a sötétség, ne rázd az öklödet, ne emeld fel a hangodat, és ne átkozd a sötétséget. Inkább légy a Fény a sötétségben és ne légy dühös érte. Aztán, tudni fogod Ki Vagy Valójában, és mások szintén tudni fogják. Engedd, hogy a Fényed ragyogjon, ebből mindenki tudni fogja, milyen különleges vagy!

- Úgy érted, az rendben van, hogy a többiek láthatják, mennyire különleges vagyok?

- Természetesen. – kuncogott Isten. Nagyon jól van! De emlékezz, a „különleges” nem azt jelenti, hogy „jobb”. Mindenki különleges, mindenki a saját módján! Azért ezt sokan elfelejtették. Csak akkor fogják megérteni, hogy jó különlegesnek lenni, amikor látják, hogy neked, jó különlegesnek lenni.

- Remek! – mondta a Kicsi Lélek, mókásan táncolt, szökdécselt, nevetett és ugrált. – Olyan különleges lehetek, amilyen csak akarok!

- Igen, és elkezdheted már most rögtön.- mondta Isten, aki táncolt, ugrált és együtt nevetett a Kicsi Lélekkel.

- Miben akarsz különleges lenni?
- Miben különleges? – ismételte a Kicsi Lélek. – Nem értem.

- Rendben. – kezdte el a magyarázatot Isten. - Fénynek és különlegesnek lenni sokféle részből áll. Különlegesen kedvesnek, gyengédnek lenni. Különleges alkotó képességgel rendelkezni. Vagy különlegesen türelmesnek lenni. El tudsz képzelni, még bármilyen más módot is, hogy különleges légy?

A Kicsi Lélek csendben leült egy pillanatra. – El tudok képzelni sokféle módot, hogyan lehetek különleges! – kiáltott fel – Különleges dolog segítőkésznek vagy jószívűnek lenni. Különleges barátságosnak, és különleges előzékenynek lenni másokkal!

- Igen! – értett egyet Isten, - és bármelyik pillanatban, bármi vagy bármilyen különleges dolog a tiéd lehet, amit csak kívánsz. Ezt jelenti Fénynek lenni.

-Tudom mit szeretnék! Tudom mit szeretnék! – jelentette be a Kicsi Lélek nagyon izgatottan.

A különlegesnek az a része szeretnék lenni, amit megbocsátásnak hívnak. Ugye, különleges a megbocsátás?

- Ó, igen.- biztosította őt Isten - Ez nagyon különleges.

- Rendben – mondta a Kicsi Lélek. – Ez az, amit óhajtok. Megbocsátó szeretnék lenni. Szeretném megtapasztalni.

- Jó – mondta Isten – de van még itt egy dolog amit tudnod kell.

A Kicsi Lélek egy kicsit türelmetlen lett. Úgy tűnt még mindig van némi komplikáció.

- Mi az? – sóhajtotta.

- Nincs senki, akinek megbocsájthatnál.

- Senki? – A Kicsi Lélek nehezen tudta elhinni, amit az imént hallott.

- Senki! – válaszolta Isten.

Minden amit teremtettem, tökéletes. Nincs egyetlen lélek sem az egész teremtésben, aki kevésbé tökéletes mint te. Nézz csak körül.

A Kicsi Lélek csak most vette észre, hogy egy hatalmas tömeg csoportosult köré. Lelkek jöttek, az egész Királyság széltéből és hosszából, hogy hallják a Kicsi Lélek rendkívüli társalgását Istennel.

Körülnézve a megszámlálhatatlanul sok összegyűlt lelken, a Kicsi Léleknek egyet kellett értenie. Senki nem tűnt kevésbé csodálatosnak, kevésbé pompásnak, vagy kevésbé tökéletesnek, mint a Kicsi Lélek, maga.

Olyan csodálatos lelkek csoportosultak köré, és annyira csodálatosan testesítették meg a Fényt, hogy a Kicsi Lélek alig bírta nézni őket.

- Tehát kinek akarsz megbocsátani? – kérdezte Isten.

- Srácok, ez többé már nem vicces! – morgott a Kicsi Lélek. Meg szeretném tapasztalni, milyen Megbocsátónak lenni. Szeretném tudni, milyen „különlegesnek”lenni.

- Ne aggódj, Kicsi Lélek – mondta - Én segítek neked.

- Te fogsz segíteni? – ragyogott fel a Kicsi Lélek – De mit tudsz tenni?

- Adhatok valamit, amiért megbocsáthatsz!

- Tudsz?

- Természetesen! – csiripelte a Barátságos Lélek – Megjelenek a következő életedben és teszek valamit, amiért megbocsáthatsz.

- De miért? Miért tennéd ezt? – kérdezte a Kicsi Lélek. Te, aki annyira abszolút tökéletes vagy! Te, aki oly gyors sebességgel vagy képes vibrálni, hogy létrehozod a Fényt, nehezen tudom ezt elképzelni rólad! Hogyan tudnád megtenni, hogy a vibrálás, amitől oly fényesen ragyogsz, lelassuljon annyira, hogy a Fényed átalakuljon sötétséggé és sűrűséggé? Hogyan lennél képes te, aki oly könnyed vagy, hogy a csillagok tetején táncolsz és a gondolat sebességével jutsz át a Királyság túloldalára, hogy bekerülj az életembe és megtegyed ezt a nagyon nehéz és rossz dolgot?

- Egyszerű – válaszolta a Barátságos Lélek – Megtenném, mert Szeretlek.

A Kicsi Lélek meglepettnek tűnt a válasz hallatán.

- Ne légy meglepve – mondta a Barátságos Lélek – Megtetted már ugyanezt értem. Nem emlékszel? Ó, rengetegszer együtt táncoltunk, te és én. Ezer meg ezer éven keresztül, és eonokon át táncoltunk együtt. Sok helyen és sokszor játszottunk együtt. Csak te most nem emlékszel. Mindketten voltunk már Minden. Voltunk a Fent és Lent, a Bal és Jobb. Voltunk az Itt és Ott, a Most és az Aztán. Voltunk férfi és nő, jó és rossz – mindketten voltunk áldozat és cselszövő is.

Így jöttünk sok idővel ezelőtt együtt, te és én, mindegyikünk pontosan és tökéletesen hozta a Kifejezés Lehetőségét és a Megtapasztalást, hogy Kik Vagyunk Valójában.

És így – magyarázta tovább a Barátságos Lélek – Megjelenek a következő életedben, és most én leszek a „rossz”. Valami nagyon szörnyűt fogok tenni, és akkor megtapasztalhatod a megbocsátást.

- De mit fogsz tenni? – kérdezte a Kicsi Lélek egy kicsit idegesen – Nagyon szörnyű lesz?

- Ó – felelte a Barátságos Lélek kacsintva – Majd kitalálunk valamit.
Aztán a Barátságos Lélek komollyá vált, és halkan azt mondta – De tudod, egy dolog felől biztosítanod kell.

- Mi az? – akarta tudni a Kicsi Lélek.

Le fogom lassítani a rezgésemet, hogy nagyon nehézzé váljak, és megtegyem ezt a „nem túl szép dolgot”. Valami nagyon eltérőt fogok mutatni, mint amilyen vagyok. És egy szívességet kérek tőled a visszatéréshez.

- Ó, bármit, bármit! – kiáltotta a Kicsi Lélek, és elkezdett táncolni és énekelni. - Megbocsátó leszek! Megbocsátó leszek!

Aztán a Kicsi Lélek észrevette, hogy a Barátságos Lélek nagyon csöndben maradt.

Mi az? – kérdezte – Mit tehetek érted? Te egy igazi angyal vagy, hogy hajlandó vagy megtenni ezt értem!

- Természetesen, a Barátságos Lélek egy angyal! – szólt közbe Isten. – Mindenki az!

Mindig emlékezz: Soha nem küldtem mást, csak angyalokat!

Így, a Kicsi Lélek még többet akart tudni, mint valaha, hogy eleget tegyen a Barátságos Lélek kérésének.

- Mit tehetek érted? – kérdezte újra a Kicsi Lélek.

- Egyszer bántani foglak és legyőzlek – válaszolta. – Abban a pillanatban, amikor a legrosszabb dolgot teszem veled, amit talán el tudsz képzelni…

- Igen? – szólt közbe a Kicsi Lélek – Igen…?

- Emlékezz, Ki Vagyok Valójában.

- Ó, Emlékezni fogok! – kiáltotta a Kicsi Lélek – Megígérem! Mindig emlékezni fogok rád, mint ahogy itt és most vagy!

- Jó – válaszolta a Barátságos Lélek – mert látod, keménynek kell látszanom, és el fogom felejteni, ki vagyok. És ha te nem emlékszel rám, mint ahogy én magam sem, nagyon hosszú ideig nem leszek képes emlékezni. És ha én elfelejtem Ki Vagyok, te is elfelejtheted, Ki Vagy Te, így mindketten elveszettek leszünk. Aztán szükségünk lesz egy másik lélekre, aki eljön, és emlékeztet rá minket, Kik Vagyunk.

- Nem, nem lesz szükségünk rá! – ígérte meg újra a Kicsi Lélek – Én, emlékezni fogok rád! És megköszönöm, amiért elhozod ezt az ajándékot, és a lehetőséget melyben megtapasztalhatom, Ki Vagyok Én.

Így, létrejött a megállapodás. A Kicsi Lélek, elindult az új életbe, izgatottan, amiért egy különleges dolog részese lesz, amit Megbocsátásnak hívnak.

És a Kicsi Lélek nyugtalanul várakozott, hogy meg tudja tapasztalni a Megbocsátást, és megköszönje akármelyik lélek tette is azt lehetővé.

Új életének minden pillanatában, valahányszor csak egy új lélek bukkant fel a színen, és az új lélek örömet vagy szomorúságot hozott – és főleg, ha szomorúságot hozott – a Kicsi Lélek visszaemlékezett arra, amit Isten mondott.


- Mindig emlékezz – mosolygott Isten: – Soha nem küldtem mást, csak angyalokat.

A szeretet mindent megold

Egy asszony kijött a házból, és három, hosszú, fehér szakállú öregembert látott üldögélni az udvaron. Nem ismerte őket. Így szólt: Nem hinném, hogy ismernélek benneteket, de éhesnek látszotok. Kérlek, gyertek be és egyetek valamit.

"A ház ura itthon van?", kérdezték.

"Nem", válaszolta az asszony. "Nincs itthon."

"Akkor nem mehetünk be, felelték.

Amikor este a férje hazaért, az asszony elmondta neki mi történt.

"Menj, mondd meg nekik, hogy itthon vagyok, és hívd be őket!"

Az asszony kiment, és újra behívta az öregeket"

"Együtt nem mehetünk be a házba," felelték.

"Miért nem?" kérdezte az asszony.

Az egyik öreg magyarázatba kezdett: "Az ő neve, Jólét," mutatott egyik barátjára, majd a másikra mutatva azt mondta," Ő a Siker és én vagyok a Szeretet." Majd így folytatta. Most menj vissza a házba, és beszéld meg a férjeddel, melyikünket akarjátok behívni."

Az asszony bement a házba, és elmondta a férjének, amit az öreg mondott. A férj megörült. ,,Ez nagyszerű!!", mondta. ,,Ebben az esetben hívjuk be Jólétet. Hadd jöjjön be, és töltse meg a házunkat jóléttel!"

A felesége nem értett egyet. "Kedvesem, miért nem hívjuk be inkább a Sikert?"

A menyük eddig csak hallgatta őket, és most előállt saját javaslatával. ,,Nem lenne jobb a Szeretetet behívni? Az otthonunk megtelne szeretettel!"

"Hallgassunk a menyünkre," mondta a férj a feleségének.
"Menj, és hívd be Szeretetet, hogy legyen a vendégünk!"

Az asszony kiment, és megkérdezte a három öreget, ,,Melyikőtök Szeretet? Kérlek, gyere be, és legyél a vendégünk."

Szeretet felállt, és elindult a ház felé. A másik kettő szintén felállt, és követték társukat. Az asszony meglepve kérdezte Jólétet és Sikert, ,,Én csak Szeretetet hívtam, ti miért jöttök?"

Az öregek egyszerre válaszoltak: "Ha Jólétet vagy Sikert hívtad volna be, a másik kettőnek kint kellett volna maradnia. De mivel, Szeretetet hívtad, ahova ő megy, oda mi is vele tartunk."

Ahol Szeretet van, ott megtalálható a Jólét és a Siker is!!!!!!"

A Szeretet története

Volt egyszer nagyon régen egy sziget, ahol emberi érzések éltek: a Vidámság, a Bánat, a Tudás és még sok más. Így a szeretet is.

Egy napon az érzések tudomására jutott, hogy a sziget süllyed. Ezért valamennyien előkészítették hajóikat és elhagyták a szigetet. Egyedül a Szeretet akart az utolsó pillanatig maradni.

Mielőtt a sziget elsüllyedt, a Szeretet segítségért imádkozott.

A Gazdagság egy luxushajón úszott el a Szeretet mellett. Ő megkérdezte: -Gazdagság, el tudnál vinni magaddal? - Nem, nem tudlak! A hajómon sok aranyat, ezüstöt viszek, itt nincs már hely számodra!

Így hát megkérdezte a Szeretet a Büszkeséget, aki egy csodaszép hajóval közeledett: -Büszkeség, kérlek! El tudnál engem is vinni?
Nem Szeretet nem tudlak elvinni! -válaszolta a Büszkeség, -itt minden tökéletes, te esetleg árthatnál a hajómnak!

Hát a szeretett megkérdezte a Bánatot is, aki épp előtte hajózott el: -Oh Szeretet -mondta a Bánat- én olyan szomorú vagyok, de egyedül kell maradnom a hajómon!

A Vidámság is elhúzott a Szeretet mellett, de olyan elégedett és boldog volt, hogy meg se hallotta a Szeretet kérését.

Hirtelen megszólalt egy hang: gyere Szeretet, én elviszlek! Aki megszólalt egy öregember volt. Szeretet olyan hálás volt, hogy elfelejtette megkérdezni az öreg nevét.
A Szeretet úgy érezte sokkal tartozik neki, ezért megkérdezte a Tudást - Tudás meg tudnád mondani ki segített nekem?

Az Idő volt mondta a Tudás . -Az Idő? -kérdezte a Szeretet. Mért segített rajtam az Idő? A Tudás válaszolt:

"Mert csak az IDŐ érti meg, hogy milyen fontos az életben a SZERETET!"

A valódi gazdagság

Egyszer egy jól kereső apa úgy döntött, elviszi vidékre hétéves kisfiát azzal a céllal, hogy megmutassa neki, milyen szegény emberek is vannak, és hogy a gyermek meglássa a dolgok értékét, és felfogja azt, hogy milyen szerencsés családban él.
Egy egyszerű falusi család házában szálltak meg, ahol egy napot és egy éjszakát töltöttek. Amikor a vidéki út végén tartottak, az apa megkérdezte fiát.
- Nos, mit gondolsz erről az útról?
- Nagyon jó volt, apa!
- Láttad, hogy némelyek milyen szükségben és szegénységben élnek?
- Igen.
- És mit láttál meg mindebből?
- Azt apa, hogy nekünk egy kutyánk van, nekik négy. Nekünk egy medencénk van otthon, ők meg egy tó partján laknak. A mi kertünket lámpák árasztják el fénnyel, az övékre pedig csillagok világítanak. A mi udvarunk a kerítésig tart, az övéké addig, amíg a szem ellát. És végül láttam, hogy nekik van idejük beszélgetni egymással, és hogy boldog családként élnek. Te és anyu viszont egész nap dolgoztok, és alig látlak titeket.
Az apa csak fogta a kormányt, vezetett csendben, mire a kisfiú hozzátette:
- Köszönöm apa, hogy megmutattad, milyen gazdagok is lehetnénk.

A boldogság......

A boldogság az a dolog, mely olyan kapun tér be hozzánk, amire nem is emlékszünk, hogy nyitva hagytuk.

Megszívlelendő - Emberek és tárgyak

Míg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ és vonalakat karcolt az autó oldalára. Haragjában, a férfi megfogta a gyermek kezét és többször ráütött, nem ismerve fel, hogy a franciakulccsal üti.
A kórházban a gyermek elveszítette az összes ujjait a többszörös törés miatt. Mikor a gyermek meglátta az apját, szemében fájó tekintettel kérdezte:
,,Apa, mikor fognak visszanőni az ujjaim?"
Az apa felismerve tettének súlyát, szólni sem tudott. Visszament az autójához és többször belerúgott. Saját cselekedeteitől feldúlva leült az autó elé és a karcolásokat nézte.
A gyermek azt írta: ,,SZERETLEK APA!"
Következő nap a férfi öngyilkos lett...

A harag és a szeretet nem ismernek határt.
Válaszd a szeretetet, hogy szép, kedves életed legyen.

A tárgyak használatra vannak, az emberek szeretetre!
De a probléma a mai világban az, hogy az emberek vannak használva és a tárgyak szeretve.

Legyünk óvatosak és tartsuk ezt a gondolatot az emlékezetünkben:
A tárgyak azért vannak, hogy használjuk őket, az emberek pedig hogy szeressük őket!

Légy ura érzelmeidnek!
* Vigyázz a gondolataidra, szavak lesznek belőlük!
* Vigyázz a szavaidra, cselekedetek lesznek belőlük.
* Vigyázz a cselekedeteidre, megszokások lesznek belőlük!
* Vigyázz a megszokásaidra, szenvedély lesz belőlük!
* Vigyázz a szenvedélyedre, rabsággá és végzeteddé válhat!

Hit erősítő......

Ha úgy érzed, elfogyott az erőd, a hited, nézd meg ezt a kis filmet, és adjon sok erőt!

Tony Melendez