2011. július 7., csütörtök

Kötél - történet a ragaszkodásról

Ez egy történet a hegymászóról, aki szeretett volna feljutni a legmagasabb hegycsúcsra. Erre a nagy útra sok évi felkészülés után indult el. De mivel a dicsőséget saját magának akarta, úgy döntött, hogy egyedül mászik fel a csúcsra.
Elindult felfelé. Telt az idő és késő este lett. Ahelyett, hogy éjjeli sátrát elkészítette volna, folytatta a mászást, mindaddig, amíg besötétedett. Sűrű éjszaka borult a hegytetőre. Körülvette a feketeség, a Holdat felhők takarták el, semmi sem látszott.
Ahogy így mászott felfelé, már csak pár lépésre a csúcstól, megcsúszott és zuhanni kezdett. Csak fekete pontokat látott maga körül, és érezte az erőt, ami kegyetlenül húzta lefelé. Ezekben a félelmetes percekben életének minden jó és rossz pillanata lejátszódott a szeme előtt. Érezte, hogy milyen közel van a halálhoz. Egyszer csak erős rántás érzett, elakadt a kötél és megállt a zuhanásban. A kötél fájón hasított a tenyerébe.
A teste a levegőben lógott, csak a kötél tartotta. Abban a pillanatban csak azt tudta kiáltani:
- Istenem segíts!
Az égből váratlanul egy mély hang hallatszott:
- Mit akarsz, hogy mit tegyek?
- Ments meg, Istenem!
- Tényleg hiszed, hogy megmenthetlek?
- Persze, hogy hiszem!
- Akkor vágd el a kötelet amivel meg vagy kötve...

Egy pillanatra csend lett. Az ember úgy döntött, hogy mégis teljes erejével kapaszkodik a kötelébe és megvárja a reggelt.

A mentőcsapat mesélte, hogyan találták meg másnap a megfagyott hegymászót. A teste a kötélen lógott, amihez oly görcsösen ragaszkodott. CSAK KÉT MÉTERRE A FÖLDTŐL...

Te mennyire ragaszkodsz a köteledhez? Elengednéd, ha Isten kérné? Soha ne kételkedj abban, ami Istentől jön. Soha ne mondd, hogy elfelejtett vagy elhagyott. Soha ne gondold, hogy nem gondoskodik rólad. Jegyezd meg, hogy mindig jobbján tart téged.

www.szfvar.katolikus.hu/int/krisztuskiraly/b12/mini.doc

2011. június 5., vasárnap

MERT MEGÉRDEMLED!!!!!!

Mert megérdemled.....!

Amit megérdemelsz, az igazi érték, a te belsőd. Az, akire ha... rátalálsz, minden vészen átvezet.

Megérdemled a bizalmat önmagad iránt. Mert volt bátorságod próbára tenni magad itt, ebben az anyagba zárt világban. S ebben a testben szárnyal ugyan a lelked, olykor mégis úgy érzed, a tested a börtönöd – de mégis-mégis itt vagy és próbálkozol.

Megérdemled a szeretetet önmagad iránt, mert ezerszer estél el, s mégis mindig talpra áltál, s mentél tovább. Megérdemled a szeretet önmagad iránt, mert minden sérülésed és fájdalmad ellenére nyitott tudtál maradni, s nem zártál be ajtót-ablakot. Megérdemled a szeretetet önmagad iránt, mert ez az, amellyel teli vagy, s ha kiengeded a palackból, áramlik benned és mások felé.

Megérdemled a harmóniát, mert harmóniából érkeztél, most is azt keresed, arra vágysz, bármilyen káosz legyen is körülötted. S meg is találod, ha a szívedbe, a szívedhez visszatérsz, mert elsősorban szellemi lény vagy, a test csak eszköz, hogy itt és most létezhess.

Megérdemled a boldogságot, mert boldogságból érkeztél, ott hordozod magadban ebben a pillanatban is, s ha a jelben élsz, ha nyitva a szíved, belép az életedbe.

Megérdemled, hogy teljes és egy legyél önmagaddal, mert a létezés téged olyannak szeret, amilyen vagy. Az összes, általad gyengeségnek tartott tulajdonságoddal, az összes tévutaddal, az összes gödröddel együtt, amibe eddig belezuhantál, mert zárva volt a szemed. Ha a létezés virág lenne, te pedig egy szirom, ugyan mivé válna a virág? Ha csillag lennél, hol lenne a te visszfényed? Ha nap lennél, hol lenne a te sugarad?

Megérdemled, hogy felszabadultan élj, mert a félelem, a bűntudat, az önvád fáj a létezésnek, s fáj neked is. Megérdemled, hogy bármit is tettél a múltban letedd, s mindig újrakezdhesd: új érzésekkel, új gondolatokkal, új mozdulatokkal, új érintéssel.

Megérdemled, hogy megbocsáss magadnak – hiszen ha tudtad volna, mi a jó neked, biztos nem lettél volna oly sokszor saját magad legnagyobb ellensége.

S ha tudod magadról mindezt, ha ezt elfogadod, minden emberben, aki körülvesz téged, ezt látod majd. Akkor is, ha szeret, akkor is, ha üvölt veled, akkor is, ha megbecsül, s akkor is, ha semmibe vesz. Mert te már tudod, amit ő még nem....

2011. március 14., hétfő

A tökéletes szív.....

A tökéletes szív...

Egy napon, egy fiatal megállt egy nagyváros központjában és mondogatni kezdte a járókelőknek, hogy neki van a legszebb szíve a világon. Nemsokára nagy tömeg gyülekezett körülötte és mindenki az ő csodálatos szívét bámulta. Semmi hibája nem volt az ő szívé...nek. Egy karcolás, egy seb, egy repedés, semmi. Mindenki úgy találta, tényleg ez a legcsodálatosabb szív, amit valaha is látott... Az ifjú nagyon büszke volt a tökéletes szívére és továbbra is dicsérgette önmagát. Egyszer csak a sokadalom közül egy öreg közeledett. Csendes hangú, mintha csak önmagához beszélne: - És mégis, az Ő szívének a tökéletessége nem hasonlítható az én szívem szépségéhez... Az összegyűlt tömeg kezdte az öreget figyelni, és az ő szívét. Az ifjú is kíváncsi lett, ki merészeli ezt tenni, össze akarta hasonlítani a két szívet. Egy erős szívet látott, melynek dobbanásai messzire hallatszódtak. De tele volt sebekkel, helyenként a hiányzó darabokat másokkal helyettesítették, amelyek nem illettek oda tökéletesen, helyenként meg nem is pótolták, csak a fájó seb látszott - Hogy mondhatja, hogy neki van a legszebb a szíve? -suttogták az elképedt emberek. A fiatal, miután figyelmesen szemügyre vette az öreg szívét, a szemébe nézett és nevetve megszólalt: - Azt hiszem, viccelsz, öreg. Nézd az én szívemet- ez tökéletes! A te szíved tele van hegekkel, sebekkel- csak könny és fájdalom. - Igen, szólt az öreg. A te szíved tökéletes, de soha nem cserélném el az én szívemet a te szíveddel. Látod...minden seb a szívemen egy embert jelent, valakit, akit megajándékoztam a szeretetemmel - kiszakítok egy darabot és a mellettem élő embernek adom, aki néha viszonzásul ad egy darabkát az ő szívéből. Mivel ezeket a darabokat nem lehet milliméterrel mérni, ilyen szabálytalan lesz, de ezeket nagyon becsülöm, mert arra a szeretetre emlékeztet, amit megosztottunk egymással. Néha csak én ajándékoztam darabokat a szívemből, semmit nem kaptam cserébe, még egy darabkát sem a szívükből. Ezek a nyílt sebek, az üregek...hogy szeresd a körülötted élőket, mindig egy bizonyos kockázatot feltételez. Bár vérző sebeket látsz, amelyek még fájnak, mégis...azokra az emberekre emlékeztetnek, akiket így is szeretek, és talán egyszer visszatérnek, hogy az üres helyeket megtöltsék a szívük szeretetével. Érted most, kedves fiam, mi az én szívemnek az igazi szépsége?- fejezte be az öreg csendes hangon, meleg mosollyal. A fiatal, könnyező arccal, bátortalanul odalépett az öreghez, kiszakított egy darabot az ő tökéletes szívéből és reszkető kezekkel az öreg felé nyújtotta. Az öreg elfogadta és a szívébe rejtette, majd ő is kiszakított egy darabot az ő csupa gyötrelem szívéből és a fiatalnak adta. Igaz, hogy nem illett oda tökéletesen, de így is szép volt. A fiatal bámulta a szívét, amelyre már nem lehetett azt mondani, hogy tökéletes, de szebb volt mint valaha. Mert a valaha tökéletes szíve most az öreg szívének a szeretetétől dobogott. Egymásra mosolyogtak, és együtt indultak útjukra. Mennyire szomorú ép szívvel bandukolni az élet útjain. "Tökéletes" szívvel, amelyből hiányzik a szépség...

készítette: Tóth Zoltán

2011. március 8., kedd

Lelkes Miklós: Tűnődő kis mese csepp

NAGYOK, KICSIK

Az egyik hegy hatalmasan kimagaslott a többiek közül.Egyedül ő viselt azon a tájon nyáron is fehér hósapkát.A környező hegyek, dombok ezt megirigyelték.Úgy érezték: ők nem érnek annyit, mint hórihorgas, csupasziklás testvérük. Panaszkodni kezdtek szülőanyjuknak, a Földnek:
- Hósapkás testvérünkről annyit beszélnek az emberek, rólunk sokkal kevesebbet! A költők verseket írnak hozzá, dicsőítő dalok szólnak nagyságáról. Mi nem érünk annyit, mint ő?!

Földanya elmosolyodott:
- dehogynem értek! Kik csücsültek rajtad tegnap, dombocska fiam? Bizony, tündérek! Rajtad meg, tölgyfaszoknyás hegyecskelányom, milyen sok madár és mókus lakik!

Legidősebb testvéretek hatalmas ugyan és gyönyörű a hósapkája mikor eléri a hajnali fény, de komor sziklái között kevésbé mozgalmas az élet.Ne panaszkodjatok, ti is értek annyit, mint ő, ugyanolyan kedvesek vagytok a szívemnek!

A hegyek-dombok e szavakra megnyugodtak, de a legkisebb dombocska mögül mindaddig hallgatódzó nyuszi ugrott elő és futtában megjegyezte:
- Az emberek azért mégis a legnagyobb hegy tetejére vágynak, oda akarnak mindenáron feljutni, akár életük kockáztatásával is!
Földanya a távolodó nyuszi után nézett, majd újra hegy- és dombgyermekeire.

Kissé szomorúan jegyezte meg:
- Az emberek? Sok mindent látnak, de gyakran éppen azt nem, amit mindenképpen meg kellene látniuk! Például azt, amit ti most megértettetek: az igazi nagyságot gyakran a kicsiknél kell keresni, nem pedig a méretek megtévesztő, hamis bűvöletében..