2017. június 29., csütörtök
2015. május 10., vasárnap
Egyetlen parancs van....
"Örömöm
sokszorozódjék a te örömödben. Hiányosságom váljék jósággá
benned. Egyetlen parancs van, a többi csak tanács: igyekezz úgy
érezni, gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek javára legyél.
Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld,
fölötted az ég, benned a létra."
Weöres
Sándor
Ha meg akarod változtatni a világot....
Ha
meg akarod változtatni a világot, először próbálj valamit jobbá
tenni, megváltoztatni magadon. Ez segít megváltoztatni a
családodat, a barátaidat, aztán így kell folytatni egyre nagyobb
és nagyobb körben. Minden, amit teszünk, hatással lesz valamire
és valakire.
Dalai Láma
Egy bűn van.....
"Egy
bűn van, tudd meg: lent maradni, Szegényen, ismeretlenül. Erény
is egy: folyvást haladni s nem állni meg csak legfelül."
Reviczky Gyula
Az ego és az ekevas
Egy reggel Kashuar mester éppen a kolostor kertjében ápolta a kis bonsai
fákat, amikor odalépet hozzá Mitalona, a tanítvány.
- Mester, mi tulajdonképpen az ego?
- Az ego az ekevas. – felelte természetes egyszerűséggel Kashuar.
- Ekevas? Hogy érted ezt mester?- kérdezte tágra nyílt szemmel a tanítvány.
- Mit csinál az ekevas? – kérdezte a mester.
- Felszántja a földet. – felelt a tanítvány.
- És mi keletkezik az ekevas nyomában?
- Egy barázda – vágta rá Mitalona tanítvány
- Igen, egy barázda. És ez a barázda szolgál arra, hogy mederben tartsa az
energiákat. Van egod és van energiád, hasonló módon az ekevas is barázdát
szánt a földbe, s egyfajta medret készít a magának.
Most hallgattak egy darabig mindketten, majd Kashuar fordult oda egy
kérdéssel a fiatal tanítványához:
- Mi történik, ha csak úgy kiöntöd a vizet a földre?
- Hát elfolyik. Mindenfelé. És a föld beszívja. - felelte a tanítvány.
- És mi történik, ha egy mederbe öntöd a vizet? Akkor merre megy?
Akkor arra, amerre a meder irányítja.
- Érted már? Az ego készíti a medret, ami megszabja az irányt, hogy a víz,
vagyis az energiád merre haladjon. Mert ha nincs meder, akkor csak
céltalanul szétfolyik a víz.
- Értem – töprengett a tanítvány.
- És mi akadályozhatja az ekevasat a szántásban? - kérdezte Kashuar.
A fiatal tanítvány gondolkodott egy darabig, majd megszólalt:
- A kövek meg a sziklák. Beleütközhet kövekbe az ekevas.
- Igen, így van, beleütközik s így elakadhat. A kövek élettelen dolgok.
Ezek azok az energiák, amelyek már régen idejét múltak, halottak, ezeken
már túl kellett volna lépni, azonban még mindig jelen vannak, s így
megakasztják az ekevasat. Megakad az energia. Tolhatod még nagyobb erővel
az ekét, de a szikla, vagy a kő, akkor is ott marad, az ekevas pedig nem
halad, te meg egyre jobban elfáradsz. Mit kell ilyenkor tenni?
- Hát eldobni a követ az ekevas útjából. – felelte a tanítvány.
- Igen. – helyeselt a mester – de vigyázz, hová dobod, nehogy a következő
fordulónál újra beleakadj! – mosolygott –, mert vannak kövek, melyeket elég
a barázda szélére tenni, míg vannak, melyeket jó messzire, a szántóföld
szélére kell hajítani.
- És honnan tudjam, hogy melyiket hová dobjam? – kérdezte a tanítvány.
- Azt neked kell eldöntened, melyik mennyire akadályoz a szántásban.
Újra hallgattak. Majd a mester ismét kérdezett:
- És mi akaszthatja meg még az ekevasat? Mi van még a földben?
A tanítvány ezúttal egy kicsit tovább gondolkodott.
- Gyökerek? Indák?
- Igen – válaszolt Kashuar mester –, gyökerek, indák, mindenféle fűcsomók
és bozótok. Ezek élő dolgok. Olyan energiák, amelyek élnek, ott vannak
körülötted, ugyan nem állítják meg az ekevasat, mégis lelassítják. Mit
tudsz ilyenkor tenni?
- Ezeket is kiszedem a földből. – felelt a tanítvány -, vagy erősebben
tolom az ekét, hogy elvágja őket. Vagy jobban ösztökélem a lovat. –
morfondírozott tovább a tanítvány.
- Igen, igen. – felelte a mester -, s ne feledd, ott a ló is. Mivel ló
nélkül bajos a szántás. Mit gondolsz, mit csinál a ló?
- Az húzza az ekevasat.
- Pontosan. És merre megy a ló?
- Amerre én irányítom.
- Látod, irányítanod kell a lovat! Mert mi történik, ha nem irányítod?
- Megy, amerre gondolja. – felelt a tanítvány.
- Vagy éppen nem megy. Mert a ló lusta, már ha szántásról van szó. –
mosolygott ismét Kashuar mester –, ha nem ösztökéled, nem megy. Vagy ha
túlságosan ösztökéled, de ott van még a kő, akkor sem megy, mert akkor nem
tud. De ha már nincs kő és te mégsem irányítod és nem ösztökéled, akkor nem
megy. Áll. Majd elindul, legfeljebb, ha éhes lesz és kiballag a szántóföld
szélére, vagy hazamegy. És akkor te ott vagy ismét a dolog elején. Nem
szántottál, és kezdheted az egészet elölről.
- Igen, értem mester. – felelte a tanítvány. – Tehát az ego az ekevas, ami
elkészíti a medret, amibe beterelem az energiát, a ló pedig az erő, amit
mindig a cél felé kell irányítanom.
- Pontosan. – felelte ismét a mester – De van valami még ott, az eke másik
végén. Elöl, van a ló, középen az ekevas…
- És hátul a földműves.– fejezte be a mondatot a tanítvány.
- Vág az eszed. Ő az, aki tulajdonképpen szánt. Vagyis te. – folytatta
Kashuar mester – Miért szánt a földműves?
- Hogy elvesse a magot, amiből termés lesz.
- Igen, jól látod. Azt hiszem érted miről beszéltem.
Most megint hallgattak egy kicsit. Majd a tanítvány kérdezett:
- Mester, ha én vagyok a földműves, milyen magot vessek a földembe?
- Amilyet jónak látsz. – felelte Kashuar mester, majd mosolyogva folytatta
a bonsai fák ápolását.
fákat, amikor odalépet hozzá Mitalona, a tanítvány.
- Mester, mi tulajdonképpen az ego?
- Az ego az ekevas. – felelte természetes egyszerűséggel Kashuar.
- Ekevas? Hogy érted ezt mester?- kérdezte tágra nyílt szemmel a tanítvány.
- Mit csinál az ekevas? – kérdezte a mester.
- Felszántja a földet. – felelt a tanítvány.
- És mi keletkezik az ekevas nyomában?
- Egy barázda – vágta rá Mitalona tanítvány
- Igen, egy barázda. És ez a barázda szolgál arra, hogy mederben tartsa az
energiákat. Van egod és van energiád, hasonló módon az ekevas is barázdát
szánt a földbe, s egyfajta medret készít a magának.
Most hallgattak egy darabig mindketten, majd Kashuar fordult oda egy
kérdéssel a fiatal tanítványához:
- Mi történik, ha csak úgy kiöntöd a vizet a földre?
- Hát elfolyik. Mindenfelé. És a föld beszívja. - felelte a tanítvány.
- És mi történik, ha egy mederbe öntöd a vizet? Akkor merre megy?
Akkor arra, amerre a meder irányítja.
- Érted már? Az ego készíti a medret, ami megszabja az irányt, hogy a víz,
vagyis az energiád merre haladjon. Mert ha nincs meder, akkor csak
céltalanul szétfolyik a víz.
- Értem – töprengett a tanítvány.
- És mi akadályozhatja az ekevasat a szántásban? - kérdezte Kashuar.
A fiatal tanítvány gondolkodott egy darabig, majd megszólalt:
- A kövek meg a sziklák. Beleütközhet kövekbe az ekevas.
- Igen, így van, beleütközik s így elakadhat. A kövek élettelen dolgok.
Ezek azok az energiák, amelyek már régen idejét múltak, halottak, ezeken
már túl kellett volna lépni, azonban még mindig jelen vannak, s így
megakasztják az ekevasat. Megakad az energia. Tolhatod még nagyobb erővel
az ekét, de a szikla, vagy a kő, akkor is ott marad, az ekevas pedig nem
halad, te meg egyre jobban elfáradsz. Mit kell ilyenkor tenni?
- Hát eldobni a követ az ekevas útjából. – felelte a tanítvány.
- Igen. – helyeselt a mester – de vigyázz, hová dobod, nehogy a következő
fordulónál újra beleakadj! – mosolygott –, mert vannak kövek, melyeket elég
a barázda szélére tenni, míg vannak, melyeket jó messzire, a szántóföld
szélére kell hajítani.
- És honnan tudjam, hogy melyiket hová dobjam? – kérdezte a tanítvány.
- Azt neked kell eldöntened, melyik mennyire akadályoz a szántásban.
Újra hallgattak. Majd a mester ismét kérdezett:
- És mi akaszthatja meg még az ekevasat? Mi van még a földben?
A tanítvány ezúttal egy kicsit tovább gondolkodott.
- Gyökerek? Indák?
- Igen – válaszolt Kashuar mester –, gyökerek, indák, mindenféle fűcsomók
és bozótok. Ezek élő dolgok. Olyan energiák, amelyek élnek, ott vannak
körülötted, ugyan nem állítják meg az ekevasat, mégis lelassítják. Mit
tudsz ilyenkor tenni?
- Ezeket is kiszedem a földből. – felelt a tanítvány -, vagy erősebben
tolom az ekét, hogy elvágja őket. Vagy jobban ösztökélem a lovat. –
morfondírozott tovább a tanítvány.
- Igen, igen. – felelte a mester -, s ne feledd, ott a ló is. Mivel ló
nélkül bajos a szántás. Mit gondolsz, mit csinál a ló?
- Az húzza az ekevasat.
- Pontosan. És merre megy a ló?
- Amerre én irányítom.
- Látod, irányítanod kell a lovat! Mert mi történik, ha nem irányítod?
- Megy, amerre gondolja. – felelt a tanítvány.
- Vagy éppen nem megy. Mert a ló lusta, már ha szántásról van szó. –
mosolygott ismét Kashuar mester –, ha nem ösztökéled, nem megy. Vagy ha
túlságosan ösztökéled, de ott van még a kő, akkor sem megy, mert akkor nem
tud. De ha már nincs kő és te mégsem irányítod és nem ösztökéled, akkor nem
megy. Áll. Majd elindul, legfeljebb, ha éhes lesz és kiballag a szántóföld
szélére, vagy hazamegy. És akkor te ott vagy ismét a dolog elején. Nem
szántottál, és kezdheted az egészet elölről.
- Igen, értem mester. – felelte a tanítvány. – Tehát az ego az ekevas, ami
elkészíti a medret, amibe beterelem az energiát, a ló pedig az erő, amit
mindig a cél felé kell irányítanom.
- Pontosan. – felelte ismét a mester – De van valami még ott, az eke másik
végén. Elöl, van a ló, középen az ekevas…
- És hátul a földműves.– fejezte be a mondatot a tanítvány.
- Vág az eszed. Ő az, aki tulajdonképpen szánt. Vagyis te. – folytatta
Kashuar mester – Miért szánt a földműves?
- Hogy elvesse a magot, amiből termés lesz.
- Igen, jól látod. Azt hiszem érted miről beszéltem.
Most megint hallgattak egy kicsit. Majd a tanítvány kérdezett:
- Mester, ha én vagyok a földműves, milyen magot vessek a földembe?
- Amilyet jónak látsz. – felelte Kashuar mester, majd mosolyogva folytatta
a bonsai fák ápolását.
2015. április 8., szerda
Kő az úton
Prohászka Ottokár: Kő az úton
Gondolod, hogy kerül életed útjába
Egyetlen gátló kő is hiába?
Lehet otromba, lehet kicsike,
Hidd el, ahol van, ott kell lennie.Nem azért, hogy visszatartson Téged,
S lohassza kedved, merészséged,
Jóságos kéz utadba azért tette,
Hogy Te megállj mellette.Nézd meg a követ, azután kezdj el
Beszélni róla Isteneddel,
Őt kérdezd meg, milyen üzenetet
Küld azzal az akadállyal neked.S ha lelked Istennel találkozott,
Utadba minden kő áldást hozott.
Egyetlen gátló kő is hiába?
Lehet otromba, lehet kicsike,
Hidd el, ahol van, ott kell lennie.Nem azért, hogy visszatartson Téged,
S lohassza kedved, merészséged,
Jóságos kéz utadba azért tette,
Hogy Te megállj mellette.Nézd meg a követ, azután kezdj el
Beszélni róla Isteneddel,
Őt kérdezd meg, milyen üzenetet
Küld azzal az akadállyal neked.S ha lelked Istennel találkozott,
Utadba minden kő áldást hozott.
2014. március 17., hétfő
Az ember, aki fákat ültetett.......
Érdemes megnézni ezt a videot, meghallgatni a történetet......
https://www.youtube.com/watch?v=uO2DboE4yK4
2012. április 16., hétfő
Gyökössy Endre: A recept
– Igehirdetésének egyik mondata hozott ide.
– Örülök, hogy eljött, foglaljon helyet, s mondja el, mi volt az a mondat.
– A félretett, az összegyűjtött harag felgyülemlik, és – azt hiszem, így hangsúlyozta – gyűlölet lesz belőle, s azt öli, aki gyűlöl, lassan, de biztosan. – Ugye Pál apostolt idézte: a nap le ne menjen a ti haragotokon!?
– Erről is szó volt, de gondolom, mást is szeretne még mondani.
– Igen. Kérdezni szeretnék. Kétszer elvált asszony vagyok. Mindkét házasságom anyám nehéz természete miatt bomlott fel, akivel együtt kellett laknunk. Nem volt más megoldás. Anyám pedig képtelen volt elvágni a lelki köldökzsinórt, szinte pórázon tartott vele, mint kisgyermek koromban. Azt pedig egyik veje sem tudta elviselni, hogy elsősorban anyám „kislánya” legyek a házasságban és ne feleség. Merem állítani: mindketten anyám elől menekültek el. Már évek óta egyedül élünk, anyám és én. Egy fedél alatt, de némán és acsarkodva, keserűen, robbanékony légkörben. Hónapokkal ezelőtt rémülten döbbentem rá – rettenetes kimondani is –, hogy gyűlölöm az anyámat kétszer tönkretett életem miatt. De ez a gyűlölet valóban engem öl. Míg házasságban éltem, jóformán sose voltam beteg. Most kétségbeejtően rossz alvó vagyok, s szüntelenül fáj valamim. Szédülök, a vérnyomásom ugrál, szorongásaim vannak. Megromlott az egészségem, és egyre fogyok. Már orvoshoz sem megyek, mert minden leletem negatív, csak éppen én vagyok pozitív, beteg. Érzem, hogy ha nem történik valami: a magam gyűlölete öl meg. Mondja: mit tegyek?
– Mit tett eddig?
– Imádkoztam azért, hogy ne gyűlöljem az anyámat.
– Mióta imádkozik ezért?
– Amióta tudom, hogy gyűlölöm.
– Csak azért imádkozott, hogy ne gyűlölje?
– Nem, olykor, ha tudtam, azért is, hogy szeretni tudjam.
– Engedjen meg egy kérdést. Hogyan várta ennek a kérésnek a teljesítését? Tulajdonképpen mit várt?
– Hát, hogy szeretni tudjam.
– Tehát valami érzésre várt. Ne haragudjék, ha így mondom: valami jóleső, meleg bizsergésre várt a szíve körül ugye? És az elmaradt. Így van?
– Valahogy így. De már nem is imádkozom. Csalódtam az imában.
– Szeretnék valami mást is ajánlani.
– Azért jöttem.
– Érzésekre várt, de nem tett semmit. Arra várt, hogy Isten tegyen az életével valamit. Így van?
– Igen, körülbelül így.
– Pedig Isten mindent megtett értünk a Krisztusban...
– A kereszten?
– Ott, és ezért nekünk is mindent meg kell tennünk, ami tőlünk telik, hálából. Édesanyjáért kellene valamit megtennie még. Mert legtöbbször az érzésekből lesznek a cselekedetek, de olykor az elkezdett cselekedetekhez csatlakoznak az érzések. Vagy váltanak ki érzéseket.
– De mit tegyek?
– Céltudatosan, rendszeresen és naponként tegyen jót édesanyjával és eközben imádkozzék érte, ha még tud.
– De mondtam, hogy gyűlölöm.
– Meg akar gyógyulni?
– Igen.
– Akkor cselekedjék, és ne keressen kibúvót. Egyébként Jézus is mondott egyet s mást, még az ellenség szeretetéről is.
– Mit tegyek hát?
– Ha most orvos lennék és receptet írnék, biztos gyógyszert a gyűlölet és egyéb betegségei ellen, kiváltaná?
– Kiváltanám.
– Bevenné?
– Bevenném.
– Akkor ott van papír, meg toll, diktálnék egy receptet. Írja?
– Írom.
– Tessék: hétfőn reggel mosolyogva köszöntőm őt és megkérdezem, hogy aludt. Kedden: kitakarítom az ő szobáját is. Szerdán: két szelet süteményt hozok neki. – Írja csak, írja. Csütörtökön: elhívom sétálni, hazafelé pedig kérdezgetek és hagyom őt – csak őt – beszélni. Pénteken: megkérem, hogy zongorázza el azt a dalt, amit gyermekkoromban szokott.
– Már évek óta nem zongorázik.
– De kérnie szabad. Szombaton: megkérem, hogy segítsen jó túrós gombócot főzni, mert azt ő jobban tudja. Vasárnap: bemegyek a szobájába, amikor lefeküdt, betakargatom és megcsókolom. Pont. Ismeri ezt a zenei kifejezést? Da capo al fine? Elejétől végig. Nos, a következő héten ugyanígy vagy hasonlóan: da capo al fine s egy hét múlva felkeres és megbeszéljük a többit.
– A csókot is kell?
– Igen.
– Jaj!
– Miért, jaj?
– Mert évek óta nem csókoltam meg.
– Vállalja ezt a hetet így?
– Megkísérlem.
– Isten segítse. Várom.
Nem jött. Hetekig nem jött.
De egy hétfőn, kora reggel telefonált. Sírva: – Mikor tegnap ismét betakartam, az én hideg és kemény anyám felült az ágyban, és magához ölelte a fejem, és éreztem, hogy könnyes a szeme és azt mondta: – De jó vagy mostanában hozzám. – Akkor, évek óta először, éreztem, hogy szeretem az anyámat.
Aztán hozzátette: – Adja másnak is oda ezt a receptet!
Tessék.
– Örülök, hogy eljött, foglaljon helyet, s mondja el, mi volt az a mondat.
– A félretett, az összegyűjtött harag felgyülemlik, és – azt hiszem, így hangsúlyozta – gyűlölet lesz belőle, s azt öli, aki gyűlöl, lassan, de biztosan. – Ugye Pál apostolt idézte: a nap le ne menjen a ti haragotokon!?
– Erről is szó volt, de gondolom, mást is szeretne még mondani.
– Igen. Kérdezni szeretnék. Kétszer elvált asszony vagyok. Mindkét házasságom anyám nehéz természete miatt bomlott fel, akivel együtt kellett laknunk. Nem volt más megoldás. Anyám pedig képtelen volt elvágni a lelki köldökzsinórt, szinte pórázon tartott vele, mint kisgyermek koromban. Azt pedig egyik veje sem tudta elviselni, hogy elsősorban anyám „kislánya” legyek a házasságban és ne feleség. Merem állítani: mindketten anyám elől menekültek el. Már évek óta egyedül élünk, anyám és én. Egy fedél alatt, de némán és acsarkodva, keserűen, robbanékony légkörben. Hónapokkal ezelőtt rémülten döbbentem rá – rettenetes kimondani is –, hogy gyűlölöm az anyámat kétszer tönkretett életem miatt. De ez a gyűlölet valóban engem öl. Míg házasságban éltem, jóformán sose voltam beteg. Most kétségbeejtően rossz alvó vagyok, s szüntelenül fáj valamim. Szédülök, a vérnyomásom ugrál, szorongásaim vannak. Megromlott az egészségem, és egyre fogyok. Már orvoshoz sem megyek, mert minden leletem negatív, csak éppen én vagyok pozitív, beteg. Érzem, hogy ha nem történik valami: a magam gyűlölete öl meg. Mondja: mit tegyek?
– Mit tett eddig?
– Imádkoztam azért, hogy ne gyűlöljem az anyámat.
– Mióta imádkozik ezért?
– Amióta tudom, hogy gyűlölöm.
– Csak azért imádkozott, hogy ne gyűlölje?
– Nem, olykor, ha tudtam, azért is, hogy szeretni tudjam.
– Engedjen meg egy kérdést. Hogyan várta ennek a kérésnek a teljesítését? Tulajdonképpen mit várt?
– Hát, hogy szeretni tudjam.
– Tehát valami érzésre várt. Ne haragudjék, ha így mondom: valami jóleső, meleg bizsergésre várt a szíve körül ugye? És az elmaradt. Így van?
– Valahogy így. De már nem is imádkozom. Csalódtam az imában.
– Szeretnék valami mást is ajánlani.
– Azért jöttem.
– Érzésekre várt, de nem tett semmit. Arra várt, hogy Isten tegyen az életével valamit. Így van?
– Igen, körülbelül így.
– Pedig Isten mindent megtett értünk a Krisztusban...
– A kereszten?
– Ott, és ezért nekünk is mindent meg kell tennünk, ami tőlünk telik, hálából. Édesanyjáért kellene valamit megtennie még. Mert legtöbbször az érzésekből lesznek a cselekedetek, de olykor az elkezdett cselekedetekhez csatlakoznak az érzések. Vagy váltanak ki érzéseket.
– De mit tegyek?
– Céltudatosan, rendszeresen és naponként tegyen jót édesanyjával és eközben imádkozzék érte, ha még tud.
– De mondtam, hogy gyűlölöm.
– Meg akar gyógyulni?
– Igen.
– Akkor cselekedjék, és ne keressen kibúvót. Egyébként Jézus is mondott egyet s mást, még az ellenség szeretetéről is.
– Mit tegyek hát?
– Ha most orvos lennék és receptet írnék, biztos gyógyszert a gyűlölet és egyéb betegségei ellen, kiváltaná?
– Kiváltanám.
– Bevenné?
– Bevenném.
– Akkor ott van papír, meg toll, diktálnék egy receptet. Írja?
– Írom.
– Tessék: hétfőn reggel mosolyogva köszöntőm őt és megkérdezem, hogy aludt. Kedden: kitakarítom az ő szobáját is. Szerdán: két szelet süteményt hozok neki. – Írja csak, írja. Csütörtökön: elhívom sétálni, hazafelé pedig kérdezgetek és hagyom őt – csak őt – beszélni. Pénteken: megkérem, hogy zongorázza el azt a dalt, amit gyermekkoromban szokott.
– Már évek óta nem zongorázik.
– De kérnie szabad. Szombaton: megkérem, hogy segítsen jó túrós gombócot főzni, mert azt ő jobban tudja. Vasárnap: bemegyek a szobájába, amikor lefeküdt, betakargatom és megcsókolom. Pont. Ismeri ezt a zenei kifejezést? Da capo al fine? Elejétől végig. Nos, a következő héten ugyanígy vagy hasonlóan: da capo al fine s egy hét múlva felkeres és megbeszéljük a többit.
– A csókot is kell?
– Igen.
– Jaj!
– Miért, jaj?
– Mert évek óta nem csókoltam meg.
– Vállalja ezt a hetet így?
– Megkísérlem.
– Isten segítse. Várom.
Nem jött. Hetekig nem jött.
De egy hétfőn, kora reggel telefonált. Sírva: – Mikor tegnap ismét betakartam, az én hideg és kemény anyám felült az ágyban, és magához ölelte a fejem, és éreztem, hogy könnyes a szeme és azt mondta: – De jó vagy mostanában hozzám. – Akkor, évek óta először, éreztem, hogy szeretem az anyámat.
Aztán hozzátette: – Adja másnak is oda ezt a receptet!
Tessék.
2011. július 7., csütörtök
Kötél - történet a ragaszkodásról
Ez egy történet a hegymászóról, aki szeretett volna feljutni a legmagasabb hegycsúcsra. Erre a nagy útra sok évi felkészülés után indult el. De mivel a dicsőséget saját magának akarta, úgy döntött, hogy egyedül mászik fel a csúcsra.
Elindult felfelé. Telt az idő és késő este lett. Ahelyett, hogy éjjeli sátrát elkészítette volna, folytatta a mászást, mindaddig, amíg besötétedett. Sűrű éjszaka borult a hegytetőre. Körülvette a feketeség, a Holdat felhők takarták el, semmi sem látszott.
Ahogy így mászott felfelé, már csak pár lépésre a csúcstól, megcsúszott és zuhanni kezdett. Csak fekete pontokat látott maga körül, és érezte az erőt, ami kegyetlenül húzta lefelé. Ezekben a félelmetes percekben életének minden jó és rossz pillanata lejátszódott a szeme előtt. Érezte, hogy milyen közel van a halálhoz. Egyszer csak erős rántás érzett, elakadt a kötél és megállt a zuhanásban. A kötél fájón hasított a tenyerébe.
A teste a levegőben lógott, csak a kötél tartotta. Abban a pillanatban csak azt tudta kiáltani:
- Istenem segíts!
Az égből váratlanul egy mély hang hallatszott:
- Mit akarsz, hogy mit tegyek?
- Ments meg, Istenem!
- Tényleg hiszed, hogy megmenthetlek?
- Persze, hogy hiszem!
- Akkor vágd el a kötelet amivel meg vagy kötve...
Egy pillanatra csend lett. Az ember úgy döntött, hogy mégis teljes erejével kapaszkodik a kötelébe és megvárja a reggelt.
A mentőcsapat mesélte, hogyan találták meg másnap a megfagyott hegymászót. A teste a kötélen lógott, amihez oly görcsösen ragaszkodott. CSAK KÉT MÉTERRE A FÖLDTŐL...
Te mennyire ragaszkodsz a köteledhez? Elengednéd, ha Isten kérné? Soha ne kételkedj abban, ami Istentől jön. Soha ne mondd, hogy elfelejtett vagy elhagyott. Soha ne gondold, hogy nem gondoskodik rólad. Jegyezd meg, hogy mindig jobbján tart téged.
www.szfvar.katolikus.hu/int/krisztuskiraly/b12/mini.doc
Elindult felfelé. Telt az idő és késő este lett. Ahelyett, hogy éjjeli sátrát elkészítette volna, folytatta a mászást, mindaddig, amíg besötétedett. Sűrű éjszaka borult a hegytetőre. Körülvette a feketeség, a Holdat felhők takarták el, semmi sem látszott.
Ahogy így mászott felfelé, már csak pár lépésre a csúcstól, megcsúszott és zuhanni kezdett. Csak fekete pontokat látott maga körül, és érezte az erőt, ami kegyetlenül húzta lefelé. Ezekben a félelmetes percekben életének minden jó és rossz pillanata lejátszódott a szeme előtt. Érezte, hogy milyen közel van a halálhoz. Egyszer csak erős rántás érzett, elakadt a kötél és megállt a zuhanásban. A kötél fájón hasított a tenyerébe.
A teste a levegőben lógott, csak a kötél tartotta. Abban a pillanatban csak azt tudta kiáltani:
- Istenem segíts!
Az égből váratlanul egy mély hang hallatszott:
- Mit akarsz, hogy mit tegyek?
- Ments meg, Istenem!
- Tényleg hiszed, hogy megmenthetlek?
- Persze, hogy hiszem!
- Akkor vágd el a kötelet amivel meg vagy kötve...
Egy pillanatra csend lett. Az ember úgy döntött, hogy mégis teljes erejével kapaszkodik a kötelébe és megvárja a reggelt.
A mentőcsapat mesélte, hogyan találták meg másnap a megfagyott hegymászót. A teste a kötélen lógott, amihez oly görcsösen ragaszkodott. CSAK KÉT MÉTERRE A FÖLDTŐL...
Te mennyire ragaszkodsz a köteledhez? Elengednéd, ha Isten kérné? Soha ne kételkedj abban, ami Istentől jön. Soha ne mondd, hogy elfelejtett vagy elhagyott. Soha ne gondold, hogy nem gondoskodik rólad. Jegyezd meg, hogy mindig jobbján tart téged.
www.szfvar.katolikus.hu/int/krisztuskiraly/b12/mini.doc
2011. június 5., vasárnap
MERT MEGÉRDEMLED!!!!!!
Mert megérdemled.....!
Amit megérdemelsz, az igazi érték, a te belsőd. Az, akire ha... rátalálsz, minden vészen átvezet.
Megérdemled a bizalmat önmagad iránt. Mert volt bátorságod próbára tenni magad itt, ebben az anyagba zárt világban. S ebben a testben szárnyal ugyan a lelked, olykor mégis úgy érzed, a tested a börtönöd – de mégis-mégis itt vagy és próbálkozol.
Megérdemled a szeretetet önmagad iránt, mert ezerszer estél el, s mégis mindig talpra áltál, s mentél tovább. Megérdemled a szeretet önmagad iránt, mert minden sérülésed és fájdalmad ellenére nyitott tudtál maradni, s nem zártál be ajtót-ablakot. Megérdemled a szeretetet önmagad iránt, mert ez az, amellyel teli vagy, s ha kiengeded a palackból, áramlik benned és mások felé.
Megérdemled a harmóniát, mert harmóniából érkeztél, most is azt keresed, arra vágysz, bármilyen káosz legyen is körülötted. S meg is találod, ha a szívedbe, a szívedhez visszatérsz, mert elsősorban szellemi lény vagy, a test csak eszköz, hogy itt és most létezhess.
Megérdemled a boldogságot, mert boldogságból érkeztél, ott hordozod magadban ebben a pillanatban is, s ha a jelben élsz, ha nyitva a szíved, belép az életedbe.
Megérdemled, hogy teljes és egy legyél önmagaddal, mert a létezés téged olyannak szeret, amilyen vagy. Az összes, általad gyengeségnek tartott tulajdonságoddal, az összes tévutaddal, az összes gödröddel együtt, amibe eddig belezuhantál, mert zárva volt a szemed. Ha a létezés virág lenne, te pedig egy szirom, ugyan mivé válna a virág? Ha csillag lennél, hol lenne a te visszfényed? Ha nap lennél, hol lenne a te sugarad?
Megérdemled, hogy felszabadultan élj, mert a félelem, a bűntudat, az önvád fáj a létezésnek, s fáj neked is. Megérdemled, hogy bármit is tettél a múltban letedd, s mindig újrakezdhesd: új érzésekkel, új gondolatokkal, új mozdulatokkal, új érintéssel.
Megérdemled, hogy megbocsáss magadnak – hiszen ha tudtad volna, mi a jó neked, biztos nem lettél volna oly sokszor saját magad legnagyobb ellensége.
S ha tudod magadról mindezt, ha ezt elfogadod, minden emberben, aki körülvesz téged, ezt látod majd. Akkor is, ha szeret, akkor is, ha üvölt veled, akkor is, ha megbecsül, s akkor is, ha semmibe vesz. Mert te már tudod, amit ő még nem....
Amit megérdemelsz, az igazi érték, a te belsőd. Az, akire ha... rátalálsz, minden vészen átvezet.
Megérdemled a bizalmat önmagad iránt. Mert volt bátorságod próbára tenni magad itt, ebben az anyagba zárt világban. S ebben a testben szárnyal ugyan a lelked, olykor mégis úgy érzed, a tested a börtönöd – de mégis-mégis itt vagy és próbálkozol.
Megérdemled a szeretetet önmagad iránt, mert ezerszer estél el, s mégis mindig talpra áltál, s mentél tovább. Megérdemled a szeretet önmagad iránt, mert minden sérülésed és fájdalmad ellenére nyitott tudtál maradni, s nem zártál be ajtót-ablakot. Megérdemled a szeretetet önmagad iránt, mert ez az, amellyel teli vagy, s ha kiengeded a palackból, áramlik benned és mások felé.
Megérdemled a harmóniát, mert harmóniából érkeztél, most is azt keresed, arra vágysz, bármilyen káosz legyen is körülötted. S meg is találod, ha a szívedbe, a szívedhez visszatérsz, mert elsősorban szellemi lény vagy, a test csak eszköz, hogy itt és most létezhess.
Megérdemled a boldogságot, mert boldogságból érkeztél, ott hordozod magadban ebben a pillanatban is, s ha a jelben élsz, ha nyitva a szíved, belép az életedbe.
Megérdemled, hogy teljes és egy legyél önmagaddal, mert a létezés téged olyannak szeret, amilyen vagy. Az összes, általad gyengeségnek tartott tulajdonságoddal, az összes tévutaddal, az összes gödröddel együtt, amibe eddig belezuhantál, mert zárva volt a szemed. Ha a létezés virág lenne, te pedig egy szirom, ugyan mivé válna a virág? Ha csillag lennél, hol lenne a te visszfényed? Ha nap lennél, hol lenne a te sugarad?
Megérdemled, hogy felszabadultan élj, mert a félelem, a bűntudat, az önvád fáj a létezésnek, s fáj neked is. Megérdemled, hogy bármit is tettél a múltban letedd, s mindig újrakezdhesd: új érzésekkel, új gondolatokkal, új mozdulatokkal, új érintéssel.
Megérdemled, hogy megbocsáss magadnak – hiszen ha tudtad volna, mi a jó neked, biztos nem lettél volna oly sokszor saját magad legnagyobb ellensége.
S ha tudod magadról mindezt, ha ezt elfogadod, minden emberben, aki körülvesz téged, ezt látod majd. Akkor is, ha szeret, akkor is, ha üvölt veled, akkor is, ha megbecsül, s akkor is, ha semmibe vesz. Mert te már tudod, amit ő még nem....
2011. március 14., hétfő
A tökéletes szív.....
A tökéletes szív...
Egy napon, egy fiatal megállt egy nagyváros központjában és mondogatni kezdte a járókelőknek, hogy neki van a legszebb szíve a világon. Nemsokára nagy tömeg gyülekezett körülötte és mindenki az ő csodálatos szívét bámulta. Semmi hibája nem volt az ő szívé...nek. Egy karcolás, egy seb, egy repedés, semmi. Mindenki úgy találta, tényleg ez a legcsodálatosabb szív, amit valaha is látott... Az ifjú nagyon büszke volt a tökéletes szívére és továbbra is dicsérgette önmagát. Egyszer csak a sokadalom közül egy öreg közeledett. Csendes hangú, mintha csak önmagához beszélne: - És mégis, az Ő szívének a tökéletessége nem hasonlítható az én szívem szépségéhez... Az összegyűlt tömeg kezdte az öreget figyelni, és az ő szívét. Az ifjú is kíváncsi lett, ki merészeli ezt tenni, össze akarta hasonlítani a két szívet. Egy erős szívet látott, melynek dobbanásai messzire hallatszódtak. De tele volt sebekkel, helyenként a hiányzó darabokat másokkal helyettesítették, amelyek nem illettek oda tökéletesen, helyenként meg nem is pótolták, csak a fájó seb látszott - Hogy mondhatja, hogy neki van a legszebb a szíve? -suttogták az elképedt emberek. A fiatal, miután figyelmesen szemügyre vette az öreg szívét, a szemébe nézett és nevetve megszólalt: - Azt hiszem, viccelsz, öreg. Nézd az én szívemet- ez tökéletes! A te szíved tele van hegekkel, sebekkel- csak könny és fájdalom. - Igen, szólt az öreg. A te szíved tökéletes, de soha nem cserélném el az én szívemet a te szíveddel. Látod...minden seb a szívemen egy embert jelent, valakit, akit megajándékoztam a szeretetemmel - kiszakítok egy darabot és a mellettem élő embernek adom, aki néha viszonzásul ad egy darabkát az ő szívéből. Mivel ezeket a darabokat nem lehet milliméterrel mérni, ilyen szabálytalan lesz, de ezeket nagyon becsülöm, mert arra a szeretetre emlékeztet, amit megosztottunk egymással. Néha csak én ajándékoztam darabokat a szívemből, semmit nem kaptam cserébe, még egy darabkát sem a szívükből. Ezek a nyílt sebek, az üregek...hogy szeresd a körülötted élőket, mindig egy bizonyos kockázatot feltételez. Bár vérző sebeket látsz, amelyek még fájnak, mégis...azokra az emberekre emlékeztetnek, akiket így is szeretek, és talán egyszer visszatérnek, hogy az üres helyeket megtöltsék a szívük szeretetével. Érted most, kedves fiam, mi az én szívemnek az igazi szépsége?- fejezte be az öreg csendes hangon, meleg mosollyal. A fiatal, könnyező arccal, bátortalanul odalépett az öreghez, kiszakított egy darabot az ő tökéletes szívéből és reszkető kezekkel az öreg felé nyújtotta. Az öreg elfogadta és a szívébe rejtette, majd ő is kiszakított egy darabot az ő csupa gyötrelem szívéből és a fiatalnak adta. Igaz, hogy nem illett oda tökéletesen, de így is szép volt. A fiatal bámulta a szívét, amelyre már nem lehetett azt mondani, hogy tökéletes, de szebb volt mint valaha. Mert a valaha tökéletes szíve most az öreg szívének a szeretetétől dobogott. Egymásra mosolyogtak, és együtt indultak útjukra. Mennyire szomorú ép szívvel bandukolni az élet útjain. "Tökéletes" szívvel, amelyből hiányzik a szépség...
készítette: Tóth Zoltán
Egy napon, egy fiatal megállt egy nagyváros központjában és mondogatni kezdte a járókelőknek, hogy neki van a legszebb szíve a világon. Nemsokára nagy tömeg gyülekezett körülötte és mindenki az ő csodálatos szívét bámulta. Semmi hibája nem volt az ő szívé...nek. Egy karcolás, egy seb, egy repedés, semmi. Mindenki úgy találta, tényleg ez a legcsodálatosabb szív, amit valaha is látott... Az ifjú nagyon büszke volt a tökéletes szívére és továbbra is dicsérgette önmagát. Egyszer csak a sokadalom közül egy öreg közeledett. Csendes hangú, mintha csak önmagához beszélne: - És mégis, az Ő szívének a tökéletessége nem hasonlítható az én szívem szépségéhez... Az összegyűlt tömeg kezdte az öreget figyelni, és az ő szívét. Az ifjú is kíváncsi lett, ki merészeli ezt tenni, össze akarta hasonlítani a két szívet. Egy erős szívet látott, melynek dobbanásai messzire hallatszódtak. De tele volt sebekkel, helyenként a hiányzó darabokat másokkal helyettesítették, amelyek nem illettek oda tökéletesen, helyenként meg nem is pótolták, csak a fájó seb látszott - Hogy mondhatja, hogy neki van a legszebb a szíve? -suttogták az elképedt emberek. A fiatal, miután figyelmesen szemügyre vette az öreg szívét, a szemébe nézett és nevetve megszólalt: - Azt hiszem, viccelsz, öreg. Nézd az én szívemet- ez tökéletes! A te szíved tele van hegekkel, sebekkel- csak könny és fájdalom. - Igen, szólt az öreg. A te szíved tökéletes, de soha nem cserélném el az én szívemet a te szíveddel. Látod...minden seb a szívemen egy embert jelent, valakit, akit megajándékoztam a szeretetemmel - kiszakítok egy darabot és a mellettem élő embernek adom, aki néha viszonzásul ad egy darabkát az ő szívéből. Mivel ezeket a darabokat nem lehet milliméterrel mérni, ilyen szabálytalan lesz, de ezeket nagyon becsülöm, mert arra a szeretetre emlékeztet, amit megosztottunk egymással. Néha csak én ajándékoztam darabokat a szívemből, semmit nem kaptam cserébe, még egy darabkát sem a szívükből. Ezek a nyílt sebek, az üregek...hogy szeresd a körülötted élőket, mindig egy bizonyos kockázatot feltételez. Bár vérző sebeket látsz, amelyek még fájnak, mégis...azokra az emberekre emlékeztetnek, akiket így is szeretek, és talán egyszer visszatérnek, hogy az üres helyeket megtöltsék a szívük szeretetével. Érted most, kedves fiam, mi az én szívemnek az igazi szépsége?- fejezte be az öreg csendes hangon, meleg mosollyal. A fiatal, könnyező arccal, bátortalanul odalépett az öreghez, kiszakított egy darabot az ő tökéletes szívéből és reszkető kezekkel az öreg felé nyújtotta. Az öreg elfogadta és a szívébe rejtette, majd ő is kiszakított egy darabot az ő csupa gyötrelem szívéből és a fiatalnak adta. Igaz, hogy nem illett oda tökéletesen, de így is szép volt. A fiatal bámulta a szívét, amelyre már nem lehetett azt mondani, hogy tökéletes, de szebb volt mint valaha. Mert a valaha tökéletes szíve most az öreg szívének a szeretetétől dobogott. Egymásra mosolyogtak, és együtt indultak útjukra. Mennyire szomorú ép szívvel bandukolni az élet útjain. "Tökéletes" szívvel, amelyből hiányzik a szépség...
készítette: Tóth Zoltán
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)